Éva dala
Nem bírom a bánatod,
ha gond szántja fel homlokod
és féltés marja szívedet
és nincs okod, csak azt hiszed.
Már nem bírom.
Nem bírom a csend szavát,
az ébren töltött éjszakát,
a nélküled telt perceket,
az önként vállalt ketrecet.
Már nem bírom.
A mondatot, mert kifacsarható,
az életet, mert elpusztítható,
a szerelmet mert naggyá tesz
s mert könyörtelen gyűlöletté lesz.
A simogató puha tenyeret
azt nem bírom, mert ököllé lehet,
a halált, mert oly kicsinyes
s mert kíméletes nem volt soha senkihez.
Nem bírom a látszatot,
a mélybe ásott sóhajod,
ha nem látom, hogy kellenék,
hogy szavam, tettem kell-e még.
Már nem bírom.
A mondatot, mert kifacsarható,
az életet, mert elpusztítható,
a szerelmet mert naggyá tesz
s mert könyörtelen gyűlöletté lesz.
A simogató puha tenyeret
azt nem bírom, mert ököllé lehet,
a halált, mert oly kicsinyes
s mert kíméletes nem volt soha senkihez.